Az ironikus welcome drink félig-meddig forget drink volt, mert előtte nem sokkal fejeződött be a finn-svéd, és nem voltam épp szülinapi hangulatban az eredmény miatt. Megint beleéltem magam a ’talán majd most’-ba, nem tudtam egy legyintéssel elintézni, hogy nem sikerült, úgyhogy jól is jött a kis csapatépítő összejövetel.

Most meg itt a másnap, megszűnt a nyüzsgés, ülök itthon, és a deles ébredés után leesik a tantusz: kiestünk vaze. Vagy inkább nem jutottunk tovább. Még inkább legjobb harmadikok lettünk, illetve lehetünk. De így se jobb.

Azon gondolkodom, hogy mit csináltunk rosszul? Normálisan, ha egy csapat kipipálja az elvárhatót (San Marino, Moldova, 12 pont), plusz tud hozni egy magasabb szintet (helsinki 1:2), és még bravúrt is csinál (svéd 2:1), az elég kéne legyen a sikerhez, nem? Hát nem. Az lehetett a megtévesztő, hogy mostanság ehhez a szinthez sem voltunk hozzászokva, csak azt éreztük, hogy végre előre léptünk, jobbak vagyunk. Csakhogy kiderült: egy lépés, egy bravúr nem elég. Stockholmban is kellett volna az iksz, vagy itthon a hollandok ellen, vagy jobban meg kellett volna vernünk a svédeket. Amikor az első kanyarban elfogadható játékkal kikaptunk a svédektől, úgy emlékszem, nem volt hatalmas csalódottság. Ha ez a meccs a sorozat végén van, és tudjuk, hogy ezen múlik minden, a fejünket fogtuk volna. Vagyis az van, hogy mostantól nem szabad olyanokat mondani, hogy „nekünk nem Svédországban kell nyerni”. De igen, ott kell. Csak épp nem vagyunk hozzászokva az efféle vállalásokhoz. Ha például most ősszel vb-selejtezőn peches gólokkal, de parádés játékkal 3:2-re kikapunk Törökországban, már lehet, hogy nem pusztán annak adunk hangot, hogy ’így ki lehet kapni, jó úton vagyunk, stb.’, hanem annak is, hogy lehet, hogy most úszott el a továbbjutás.

De vissza még a látható jövőhöz, a keddi meccshez. A legutóbbi Harmadik Félidőben kérdezgettem Hajnal Tamást, hogyan dolgozzák majd fel, ha ne adj isten nyernek a svédek Finnországban, de nem gondoltam, hogy ez nekem is legalább akkora gond lesz. Azt mondta Csank János, hogy a játékosoknak az a dolguk, hogy ezt a helyzetet is kezeljék, ezért válogatottak. Ők profik, nekem ez most kevésbé megy. Engem senki nem tanított meg, hogy kézlegyintés és bosszús topogás helyett hogyan álljak oda úgy szurkolni, mintha misem történt volna, és lenne esély. Én ma reggelre kedvevesztetté váltam. Nem vagyok profi szurkoló, nem vagyok 0:5 után ünneplő diósgyőri, mérges vagyok, haragszom a svédekre, a finnekre, megint bosszús vagyok Hajnal Tomi kihagyott büntetője miatt, hátha akkor megvertük volna őket nagyobb különbséggel. Idegesít, hogy egy hete erre gyúrok, és most mégsem lesz tétmeccs, pedig már hányszor elképzeltem, hogy 1:0-as vezetésnél hátul passzolgatunk, majd hirtelen 30 ezer ember kezd el ünnepelni, amikor a szpíker bemondja, hogy a hollandok vezetnek Svédországban.

Tudom, hogy mikor kedden kijönnek a fiúk a Puskásba, ugyanúgy fogok ott állni a pálya mellett, mintha ezeket a sorokat le sem írtam volna. Majd úgy kezelem, mintha egy barátságos meccs lenne, amin meg lehet köszönni a csapatnak, hogy egész mostanáig lázban tartott minket. Majd igyekszem arra gondolni, hogy a svédverésnek igenis volt haszna, és hogy felvértezett minket a hollandok, a törökök és a románok ellen. Max nem rohangászok félőrültként a rekortánon, mikor gólt lövünk.

Szóval, a hétvége még a majrézásé, aztán jön a magyar-finn, és kezdünk készülni a világbajnoki selejtezőkre!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.